Tükröm, tükröm

Na jó, tudjátok, milyen vagyok :)
Hebrencske, szentimentális, vigyori, tarkabarka, finom, mókás, érzékeny-törékeny, szabad lelkű, szellemű...
Mindez az öltözködésemmel is kifejeződik.
Nem érdekelnek írott vagy íratlan szabályok, mégis, mindig Andra a végeredmény.

De képzeljétek, most nem magamról akarok írni :) Csupán gondolatot kívántam ébreszteni.

Arra vagyok ugyanis kíváncsi, hogy Ti, magatokat hogyan jellemzitek.
És mit gondoltok: A külvilágotok is ugyanazokat mondaná Rólatok?
Szoktátok definiálni magatokat? Elárulom: érdemes. És nem mellesleg nagyon érdekes játék :)
Jó kimondani, mert irányt ad. Szól arról, hogy milyenek vagytok, és hogy milyenekké szeretnétek válni.

Az utóbbi hetekben erősen megszaporodtak a stylist kihívások az életemben. Örömmel állok mindegyik elé!
Általában így indul:
"Szia, azt szeretném kérni, hogy gyere el velem vásárolni, segíts venni néhány jó darabot, és adj tippeket, hogy öltözködjek jól. Köszi, Szia!"
Na és akkor én azt mondom, hogy Csillagom, állj!, nem megyünk sehová :)
Szépen otthon maradsz én pedig meglátogatlak. Az lesz ugyanis, hogy kinyitjuk a gardróbszekrény ajtaját, és újragondolunk mindent. Együtt. A Te aktív részvételeddel! :)

És akkor átmegyek és elkezdünk beszélgetni, és elmerülünk az illető legszemélyesebb világában.
Nincsen üvöltő tuc-tuc zene (hacsak nem az minden vágya :)) . Nincsenek türelmetlen eladók, hosszú sorok a próbafülke előtt. Nincsen költekezésre csábítás és nagyonkellpisilnidenemakarokelmenniaplázábanWCremenni érzés.
Te vagy. A saját világod. A saját birodalmad.
Igazán ismered ezt a világot?
Mostanában arra jöttem rá, hogy sokkal több minőségi időt kellene magunkkal eltölteni.

Az a jó, hogy a gardróbban azok a darabok laknak, amelyek mellett egyszer már letetted a voksodat.
Arra szoktam kérni a bátor vállalkozót, hogy kezdje el felvenni a ruháit, és beszélgetünk, mit lát a tükörben.
Én ülök egy távolabbi ponton, leginkább a földön, és figyelem a találkozást, ami a privát térben létrejön. Megkapó folyamat, amikor az első szettbe belebújva még a kritikákat hallgatom, hogy "nagyon szeretem ezt a nadrágot, de hát a combom sajnos...", vagy " hát igen, ezt a ruhácskát sosem veszem fel, mert bár imádom, nagyon rosszul érzem magam benne" és az idő előrehaladtával megváltozik a testtartás, magabiztosabb lesz a tekintet, ami a tükörből visszapillant, több a mosoly, és a "jéééé, ez a variáció sosem jutott eszembe, pedig milyen jól néz ki!" :) - és nem az összeállítás néz ki önmagába véve jól, hanem Te viseled remekül :)
És nem az történik, hogy egy stylist segített lehetetlennél lehetetlenebb ruhákat vásárolni, amik bár divatlapba illenek, épeszű ember nem vesz fel a hétköznapokban :))

A 3-4 órás utazás végére ott áll egy tökéletes rendbe kapott gardrób, ahol csak azok a darabok maradnak, amelyek valóban használhatóak (sokkal több, mint amiről általában elhiszik első nekifutásra), számos új ötlet, aminek a csírái mind ott voltak, csak kellett az odaszentelt idő és figyelem, amivel a puzzle darabkáit egységes képpé varázsoltuk.

Éppen egy kedves fotós barátomnak éltem a hasonlattal, miszerint nem halat adok a hozzám fordulóknak, hanem megtanítom őket halászni (stílszerűen az ismerősöm igazán ügyes horgász hírében áll :)), és elkezdtünk gondolkodni...

Manapság szerencsére egyre többen döntenek úgy, hogy portfólió formájában örökítik meg a maguk szebbik oldalát az utókor számára (meg persze elismerés és lájkok reményében a facebooknak :)), azért be kell ismernünk, hogy ezeket a sorozatokat elsősorban önmagunknak címezzük.
Kell az önbizalmunknak, nem csak a pozitív visszajelzés, hanem az örökös önkritika után egy "wow-élmény", hogy "jéé, ez is én vagyok?".

De valóban Te mosolyogsz a fotókról?
Segített sminkes, fodrász, stylist a külsődből valami különlegeset kihozni aznapra, a fotós előnyös pózokba állított, a végén egy kicsit retusált is, fantasztikusan hálivúdi az élmény.
A képekért mindenki odalesz végül: "Hűűű, Micike, milyen dögös voltál".

Aztán megy minden tovább, jönnek a hétköznapok.. a saját ruhák, a saját frizura, a saját smink, és azt hiszem, túl nagy a kontraszt. Nincs photoshop, nincsenek mások által kitalált pózok, csak Te... ami csodás, de vajon ezt Te is tudod?!

Mi lenne, ha olyan fotók készülnének (nyilván nem a divatszakmának, hanem a magánembereknek. Az egész világot nem tudjuk azonnal megváltoztatni :)), ahol ismerős mozdulatok tükröződnek, ahol a nagyon egyedi jellegzetességek jelennek meg...?
Amire később a szomszéd is azt mondja, "Jaj, igazán Micike ez a kép"
És a szürke hétköznapon, amikor a kirakat ablakában rohanvást megpillantod magad, szelíd félmosolyra húzódik a szád, mert már látod: a kicsit suta mozdulat, a kósza tincs, az élénk tekintetet..
Na AZ a nagyon Micike. 
És észrevétlenül kihúzod magad, a személyes kisugárzás minimum egy méterrel megnő, már simán rámosolyogsz a szembejövő járókelőre, aki jobb esetben visszamosolyog, de minimum meglepődik, és nem felejt el.. :)

Számomra ezek a pillanatok jelentik az Igazi pillanatokat. Amikor közel vagyunk önmagunkhoz, és nem kell megvárni, míg este kócosan-nyúzottan, önkritikák tömkelegétől sújtva beesünk a facebook elé, hátha a "megcsinált" Micike kapott még egy lájkot... aztán fogmosás közben hitetlenkedve pillogunk a tükör előtt.
Ki vagyok én...?

Szóval, ezen a projekten gondolkodunk.
Egy olyan fotóssal, aki mind emberileg, mind szakmailag kiváló, rendkívül inspiráló, tehetséges, folyamatosan fejlődik és nem mellesleg különleges horgásztudással bír, és még írni is tud :)
Csákó Gáborról van szó.
Még hallani fogtok Róla.
Addig is mutatok tőle néhány képet, hangolódjatok a világára, mi pedig visszavonulunk ötletelni.

Addig is, töltsetek több időt magatokkal, mert megérdemlitek ;)