Inspiráció

Tegnap végre személyesen is megismerhettem Csákó Gábort. Róla itt olvashattatok :)

Egy hetet tölt itthon, ezalatt sokféle ötlet kerül megvalósításra.
Mellette asszisztálhatok, ami igazán hálás feladat, könnyedén tudunk együttműködni, sokat tanulok tőle.

Most már tudom, hol és miként készültek az alábbi képek :)

Dúlai szívdobbanás

Ma lehetőségem volt meglátogatni a kicsi Emmát és nagyszerű családját, akik mellett fél évvel ezelőtt dúlaként lehettem ott.

 

Hihetetlen, hogy a kis maszat már 6 hónapos, gurgulázva kacag, ül, tornázik, nyílik a világ felé. 

Jó mellettük lenni.

Lassan talán újra megérek egy szüléskísérésre...? :)

Létkerék

Éppen ma 6 hónapja, hogy utoljára kísértem szülést.
Február 23-án a szívemnek igazán kedves család született.
Fél éve ilyenkor már otthon ültem a fáradtságtól szédülten, a boldogságtól mámorosan, és kétségektől szűkölve...

Tizenéves korom óta minden porcikámmal tudom, hogy a születés és a halál csak egy hajszállal vannak elválasztva egymástól.. ha egyáltalán el vannak választva, és nem ugyanaz a két kapu.

Azokban a hetekben egymásba fonódott az élet kezdete, és a látszólagos vége.
Emma születése előtt néhány héttel kezdtük egy nagyon kedves dúlatársammal szervezni, majd vezetni a gyászfeldolgozó csoportot. Olyan mamák voltak ott velünk, akik valamilyen úton-módon elveszítették a babájukat.
8 asszony, 8 életút.
Az első alkalommal még úgy mutatkoztam be, hogy dúla vagyok, feleség, leendő anya.
Néhány nappal később végigkísértem Emma születését, és a következőleg esedékes csoporttalálkozóra már összetörten érkeztem.
Akkor már tudtam, hogy el fogunk válni....

Így is lett.
Elébb lányból asszony, majd mielőtt igazán megérthettem volna, miben is áll a lényege, elvált Nővé váltam.
8 gyászoló asszony ült ezután a körben.
Kettős szemszöget képviseltem a csoportban. Egyrészt mint a feldolgozást segítő Jelen lévő, másrészt mint erőteljes, fájó, belső munkát végző Résztvevő.
(Kicsi gyerekkorom óta jellemző rám ez a kettős szemszög, csak sosem volt még ennyire kézzelfogható. Álmaimban is úgy látok, hogy egyszerre a saját szemszögemből és fentről, kívülről is, mintha másik kameraállás is rögzítené a történéseket az elmémben. Andra Dizájn :))

Megkezdődött tehát a feldolgozás és néhány héttel ezelőtt véget ért a csoport közös munkája.
Rossz volt őket elengedni, hiányoznak az életem ritmusából, jó volt együtt elmélyülni, dolgozni.
De így van ez rendjén.
Ahogy egyszer el kell engednünk az élet fonalát, úgy kell elengedni gyászunkat is.
Mondom én, hogy egyikből a másikba bucskázik az élet és a halál!

Sokat töprengtem, hogyan is fogalmazhatnám meg a közel 5 hónapos út lényegét, de helyettem megtette az egyik tündérlány a csoportból.
Az alábbi levelet kaptuk néhány nappal ezelőtt:

Vendégbabák gyászcsoportnak köszönhetem, hogy újszülött kislányom elvesztésének első évfordulóján már nem keserű, maró fájdalommal emlékezem rá, hanem tiszta, megkönnyebbült meghatódottsággal.

A csoport vezetőinek kedvessége, a csoporttársak őszintesége és a hamar kialakult bizalmi légkör segített felszabadítanom a mélyen rejtett, sőt talán szégyellt és magam előtt is titkolt érzéseimet. Bár a hozzám közel álló családtagok, barátok részéről is tapasztaltam a felém fordulást és törődést, az igazi sorstársi együttérzés mindent elsöprő ereje a csoportban szinte tapinthatóvá vált. Megnyugtató volt ilyen közvetlen közelségben átélni, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, sebzettségemmel. Döbbenetes élményt jelentett azt látni, miként olvad körünkben szép lassan a szenvedéssel kísért szomorúság a megosztás és a hol spontán, hol tudatos feldolgozás folyamatában. A csoportban zajló megrázó és egyben felszabadító beszélgetések szükség szerint finoman vagy határozottabban terelgettek a saját lelkem egyre átláthatóbbá váló útvesztőiben. Az alkalmak végeztével visszatekintve mintha egy sűrű dzsungel állna mögöttem, melyen barátságos kezek kísértek végig.

Hálásan köszönöm a csoportvezetőknek és –társaknak az együtt töltött hosszú, tartalmas időt, melyből még sokáig tudok majd útravalót is meríteni."

/Móni, 30 éves, Budapestről/

Azt hiszem, hogy ebben minden benne van.

Ma este egy tál szőlő és természetesen Weöres Sándor versei mellett gondolom végig az elmúlt fél évemet.
Sok volt benne a félelem, a felszabadulás, a hiba, a játék, sírás és nevetés, de azt mondom, minden megérte.

Azt tudom csak mondani összegzésként, hogy megéri beleásni magunkat a gyászmunkába.

Hamarosan indul kimondottan válás szeminárium, amiről itt olvashattok, és ha minden jól megy, november 4-én újabb Vendégbabák csoport indul jómagam, és Pintér Ilona vezetésével.
Addig még írni fogok erről Nektek egy kicsit mélyebben.

Búcsúzóul hadd mutassam meg Nektek az aktuálisan kedvenc Weöres Sándor versemet:

A nő: tetőtől talpig élet. 

A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;

a férfié; minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

cimkék között jár, mint egy patikában.

Hiában száll be földet és eget,

mindég semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedően fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan cimkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.

Csend - C-mollban

Úgy szeretnék írni.
Igazi, gyöngyöző szavakat lélek-mély színekről, gurgulázó nevetésről, szívszaggató zokogásról, életről, gyászról, halálról, újrakezdésről, szerelemről, hullócsillagokról, borokról és csodákról.
Feltenni a jó kérdést, ami mélyre hatol elmém rejtett zugaiba és szofisztikáltan csalogatja elő a megfelelő válaszokat, majd hagyni az ujjaimnak, hogy meginduljanak a klaviatúrán, és buja táncot járva papírra vessék azokat.

Helyette itt ülök a Rózsaszín Párducos pizsamámban, Anathema-t hallgatok, és farkasszemet nézek a rám ereszkedett csenddel.
Bámuljuk egymást, hosszan, ridegen.
Végül eggyé válunk.
Már magam vagyok a csend.
Lágyan elomló lusta ösztön...

Túl sok a gondolat és az érzés, honnan is kezdhetném?
Hogy jó egyedül, néha mégis olyan magányos a szótlanság? Hogy mókás esténként a lámpafény társaságában hangosan verset olvasni, magam mögött hagyva minden gátlást - mégis azt képzelem időnként, hogy ott ül valaki a kanapén, aki szerelmes mosollyal az arcán hallgat engem, és azt érzi, én kellek neki, az én hangomra vágyik minden este a álomba merülés előtt.

Írjak hát erről? De hiszen ezt a vágyakozást mindenki ismeri... Legyen bár kapcsolatban vagy egyedül.

Kristálytisztán állnak a történetek a fejemben, csak le kellene írni őket, de nem megy.
A csend rám szabott béklyói alól bénultan pislogok kifelé.
Belül létezem.
Hagyom.
...Akkor talán nem is bénító.
Mindinkább ajándék!
Köszönöm.

Vonaton

Határozott kéz kopogtat a térdemen, felriadok. Hol vagyok?! (lopva törlöm le a szám széléről lecsöppenni készülő álom-nyálat)
Szigorú arcú, zömök, szőke kalauz nő áll előttem. Nyilván a jegyemre kíváncsi.

De vajon érdekli, hogy a jegy tulajdonosa, az Utas mögött ki van valójában?
Belegondol-e időnként, hogy az előre biccenő fejekben súlyos álmok képei pörögnek? Hogy reménykedő, vagy éppen darabjaira tört szívek dobognak együtt a vonat zakatolásával a mellkasokban?
És mi, Nagyérdemű Utazóközönség észrevesszük-e az Embert (a Nőt) a kalauz mögött? Akinek talán fáj a lába az egész napos állástól, húzza a vállát a megrakott táska, vagy éppen a fellegekben jár, mert egy jóképű férfi titkos bókot súgott a fülébe munka előtt?

Miközben végigszaladt a gondolat a fejemben, kezelte a jegyemet, s mintha megérezte volna, hogy mint ember gondolok az emberre, ellágyultak vonásai, s szelíd mosollyal az arcán nyújtotta vissza érvényesített menetjegyemet...

Egy jól sikerült styling küldetés :)

Emlékeztek még a Láng Péterrel közös fotózás történetére?

Az a jó hírem van, hogy elkészültek a fotók :)

Nem is akarok sok dolgot hozzáfűzni, a magam részéről nyilván a styling eredményessége az izgalmas.

Amikor a felkérés érkezett, F-ről az alábbi fotót láttam:

Na, gondoltam itt egy újabb pasi, aki valami rejtélyes okból kifolyólag (vélhetően) több számmal nagyobb ruhákban jár, mint indokolt volna.

Tényleg, ezt valaki magyarázza el nekem! A pasik miért hordanak nagyobb méretű ingeket, kabátokat, mint amit a testalkatuk megkövetelne? 

És a barátnőik miért hagyják ezt? :)

Csajok, tessék odafigyelni, hogy jól nézzenek ki a fiúk ;)

Szóval egy heti kemény gardróbrendezés, válogatás, gondolkodás, vásárlás után ezek az összeállítások születtek :)

Karácsonykor örülni fog nagymama, büszkék lehetnek a szülők, és a lányoknak is jut egy kis néznivaló :) 

Mutasd meg az Igazi Éned :)

Mert megérdemled ;) 

Tükröm, tükröm

Na jó, tudjátok, milyen vagyok :)
Hebrencske, szentimentális, vigyori, tarkabarka, finom, mókás, érzékeny-törékeny, szabad lelkű, szellemű...
Mindez az öltözködésemmel is kifejeződik.
Nem érdekelnek írott vagy íratlan szabályok, mégis, mindig Andra a végeredmény.

De képzeljétek, most nem magamról akarok írni :) Csupán gondolatot kívántam ébreszteni.

Arra vagyok ugyanis kíváncsi, hogy Ti, magatokat hogyan jellemzitek.
És mit gondoltok: A külvilágotok is ugyanazokat mondaná Rólatok?
Szoktátok definiálni magatokat? Elárulom: érdemes. És nem mellesleg nagyon érdekes játék :)
Jó kimondani, mert irányt ad. Szól arról, hogy milyenek vagytok, és hogy milyenekké szeretnétek válni.

Az utóbbi hetekben erősen megszaporodtak a stylist kihívások az életemben. Örömmel állok mindegyik elé!
Általában így indul:
"Szia, azt szeretném kérni, hogy gyere el velem vásárolni, segíts venni néhány jó darabot, és adj tippeket, hogy öltözködjek jól. Köszi, Szia!"
Na és akkor én azt mondom, hogy Csillagom, állj!, nem megyünk sehová :)
Szépen otthon maradsz én pedig meglátogatlak. Az lesz ugyanis, hogy kinyitjuk a gardróbszekrény ajtaját, és újragondolunk mindent. Együtt. A Te aktív részvételeddel! :)

És akkor átmegyek és elkezdünk beszélgetni, és elmerülünk az illető legszemélyesebb világában.
Nincsen üvöltő tuc-tuc zene (hacsak nem az minden vágya :)) . Nincsenek türelmetlen eladók, hosszú sorok a próbafülke előtt. Nincsen költekezésre csábítás és nagyonkellpisilnidenemakarokelmenniaplázábanWCremenni érzés.
Te vagy. A saját világod. A saját birodalmad.
Igazán ismered ezt a világot?
Mostanában arra jöttem rá, hogy sokkal több minőségi időt kellene magunkkal eltölteni.

Az a jó, hogy a gardróbban azok a darabok laknak, amelyek mellett egyszer már letetted a voksodat.
Arra szoktam kérni a bátor vállalkozót, hogy kezdje el felvenni a ruháit, és beszélgetünk, mit lát a tükörben.
Én ülök egy távolabbi ponton, leginkább a földön, és figyelem a találkozást, ami a privát térben létrejön. Megkapó folyamat, amikor az első szettbe belebújva még a kritikákat hallgatom, hogy "nagyon szeretem ezt a nadrágot, de hát a combom sajnos...", vagy " hát igen, ezt a ruhácskát sosem veszem fel, mert bár imádom, nagyon rosszul érzem magam benne" és az idő előrehaladtával megváltozik a testtartás, magabiztosabb lesz a tekintet, ami a tükörből visszapillant, több a mosoly, és a "jéééé, ez a variáció sosem jutott eszembe, pedig milyen jól néz ki!" :) - és nem az összeállítás néz ki önmagába véve jól, hanem Te viseled remekül :)
És nem az történik, hogy egy stylist segített lehetetlennél lehetetlenebb ruhákat vásárolni, amik bár divatlapba illenek, épeszű ember nem vesz fel a hétköznapokban :))

A 3-4 órás utazás végére ott áll egy tökéletes rendbe kapott gardrób, ahol csak azok a darabok maradnak, amelyek valóban használhatóak (sokkal több, mint amiről általában elhiszik első nekifutásra), számos új ötlet, aminek a csírái mind ott voltak, csak kellett az odaszentelt idő és figyelem, amivel a puzzle darabkáit egységes képpé varázsoltuk.

Éppen egy kedves fotós barátomnak éltem a hasonlattal, miszerint nem halat adok a hozzám fordulóknak, hanem megtanítom őket halászni (stílszerűen az ismerősöm igazán ügyes horgász hírében áll :)), és elkezdtünk gondolkodni...

Manapság szerencsére egyre többen döntenek úgy, hogy portfólió formájában örökítik meg a maguk szebbik oldalát az utókor számára (meg persze elismerés és lájkok reményében a facebooknak :)), azért be kell ismernünk, hogy ezeket a sorozatokat elsősorban önmagunknak címezzük.
Kell az önbizalmunknak, nem csak a pozitív visszajelzés, hanem az örökös önkritika után egy "wow-élmény", hogy "jéé, ez is én vagyok?".

De valóban Te mosolyogsz a fotókról?
Segített sminkes, fodrász, stylist a külsődből valami különlegeset kihozni aznapra, a fotós előnyös pózokba állított, a végén egy kicsit retusált is, fantasztikusan hálivúdi az élmény.
A képekért mindenki odalesz végül: "Hűűű, Micike, milyen dögös voltál".

Aztán megy minden tovább, jönnek a hétköznapok.. a saját ruhák, a saját frizura, a saját smink, és azt hiszem, túl nagy a kontraszt. Nincs photoshop, nincsenek mások által kitalált pózok, csak Te... ami csodás, de vajon ezt Te is tudod?!

Mi lenne, ha olyan fotók készülnének (nyilván nem a divatszakmának, hanem a magánembereknek. Az egész világot nem tudjuk azonnal megváltoztatni :)), ahol ismerős mozdulatok tükröződnek, ahol a nagyon egyedi jellegzetességek jelennek meg...?
Amire később a szomszéd is azt mondja, "Jaj, igazán Micike ez a kép"
És a szürke hétköznapon, amikor a kirakat ablakában rohanvást megpillantod magad, szelíd félmosolyra húzódik a szád, mert már látod: a kicsit suta mozdulat, a kósza tincs, az élénk tekintetet..
Na AZ a nagyon Micike. 
És észrevétlenül kihúzod magad, a személyes kisugárzás minimum egy méterrel megnő, már simán rámosolyogsz a szembejövő járókelőre, aki jobb esetben visszamosolyog, de minimum meglepődik, és nem felejt el.. :)

Számomra ezek a pillanatok jelentik az Igazi pillanatokat. Amikor közel vagyunk önmagunkhoz, és nem kell megvárni, míg este kócosan-nyúzottan, önkritikák tömkelegétől sújtva beesünk a facebook elé, hátha a "megcsinált" Micike kapott még egy lájkot... aztán fogmosás közben hitetlenkedve pillogunk a tükör előtt.
Ki vagyok én...?

Szóval, ezen a projekten gondolkodunk.
Egy olyan fotóssal, aki mind emberileg, mind szakmailag kiváló, rendkívül inspiráló, tehetséges, folyamatosan fejlődik és nem mellesleg különleges horgásztudással bír, és még írni is tud :)
Csákó Gáborról van szó.
Még hallani fogtok Róla.
Addig is mutatok tőle néhány képet, hangolódjatok a világára, mi pedig visszavonulunk ötletelni.

Addig is, töltsetek több időt magatokkal, mert megérdemlitek ;)