Ma majdnem felfedeztek, és csak kicsi hiányzott ahhoz, hogy Oscar díjat kapjak!

Amióta egyedül vagyok, egészen új arcait mutatja nekem a világ.
Úgy döntöttem hát, hogy én is minél több arcomat mutatom meg neki, hiszen megérdemli :)

A létfennmaradásomért folytatott küzdelem során úgy döntöttem, hogy nem fogok belekeseredni, beledögleni (pardon), inkább mókára veszem, és jól megkeresem, milyen meglepiket tartogat nekem az élet. Ehhez aztán jó sok dolgot ki kell próbálni :)

Így esett, hogy ma életemben másodjára castingon jártam ( tréfás kedvű fiúbarátaim kedvéért gyorsan leszögezem, neeeem, nem Kovi-castingon :D ).
Az első kb. 2 hete volt, ami nem volt valami nagy durranás. 3,5 órát álltunk sorba a hidegben az utcán (majd a végén az előttem álló srác előreengedett, mert Feldmárt olvastam, és ez nagyon imponált neki :D), csináltak 3 db fotót, és közölték, hogy ha éppen erre a karakterre lesz szükség, akkor néhány nappal a forgatás előtt telefonálnak.
Oké.

Néhány napja elküldtem a jelentkezésem egy másik statiszta válogatóra, és tegnap be is hívtak a fotóm alapján.
Kissé izgatott voltam ma, hiszen itt már eleve fotó alapján hívtak be, gyanítottam, hogy másra lehet számítani a legutóbbihoz képest, de elképzelésem nem volt, mi vár rám.

Megérkeztem, könnyed voltam, vidám és nagyon kíváncsi.
Úgy voltam megint, mint az előadásom előtt: nézzük meg, mit tudok, és ha nem jön össze, semmi baj, legalább tudom, hogy más irányba kell keresgélnem.
Szóval amikor bemutatkoztam az asszisztens lánynak, az volt az első kérdése, hogy szöveges szerepet is vállalok-e.
Hűűű, mondom, fogalmam sincs, azt hittem, hogy csak a klasszik "sétálj el a háttérben" című statisztákat keresnek.
Azt mondta, hogy ha már ott vagyok, mindenképpen próbáljam meg, mert mintha csak a jóisten küldött volna engem, éppen egy ilyen karaktert keresnek, bár nem statiszta, de kis híján főszerepre.

HűWOW!! - nyögöm hangtalanul. A hiúságom és az egóm az egekbe szökött, a vérnyomásom pedig a béka segge alá.
Én? Kamerába beszélni? Színészkedni? áááááááá!!!
És a leányzó már térült, fordult és a kezembe nyomott egy párbeszédet, s a világ legtermészetesebb módján megkért rá, hogy tanuljam meg, van időm bőven, szóljak, ha készen vagyok.

Anyááám!! szöveget tanulni! eljátszani! hová kerültem??
De legyen, csináljuk végig :)

Sétálni kezdtem a folyosón, többször elolvastam a szöveget, gondolkodtam, vajon a Nagyok hogy csinálják? Kitalálják a karaktert, és megformálják? Mögé képzelnek dolgokat? Vagy csak megszólalnak, és valahogy kijön belőlük a sok szó egymás után?
Én sokszor elolvastam a párbeszédet, és megjelent a szemem előtt jelenetként. Aztán félhangosan megszólaltam. És valahogy elkezdett megelevenedni a párbeszéd.
Azt hiszem 3/4 órára volt szükségem, hogy biztonsággal tudjam fejből a saját szövegemet, és valahogy képileg is éljen bennem.
Visszaültem az ajtó elé, várva a rám következőket.
Akkor aztán leesett, hogy mire készülök. Gyorsan be is rezeltem. Jött az asszisztens lányka, megkérdezte, készen vagyok-e. Mondtam, hogy az előbb azt hittem, de most úgy vélem, kizárt, hogy én ezt megcsináljam.
Rám mosolygott, és azt mondta, itt nem lehet semmit rosszul csinálni, jöjjek csak be.
Hm, ez eszembe se jutott... milyen igaza van :)

Egy másik lány beinvitált egy szobába, ahol ketten maradtunk. Na meg egy kamera. Reszketett a lábam, idétlennek éreztem magam, de tartottam a lelket magamban :)
Egy fehér papírra felírta a nevemet, csinált rólam néhány fotót. Fogalmam sem volt, hogy mosolyogjak, vagy mereven bámuljak csak magam elé... Végül nem is tudom, hogy vállalható képek készültek-e, de a lényeg, hogy azt kérte, hogy röviden mutatkozzak be a kamera előtt.
Már nem emlékszem, hogy mit mondtam, de úgy rémlik, valami baromságot. Ha most lennék ott, már biztos mást mondanék, nem úgy csinálnám, mint ahogy... na de nem tudtam, mire vállalkozom :))

Aztán ő ott maradt a kamera mögött, és úgy kellett eljátszani a megtanult párbeszédet, hogy ő volt a másik fél, de a kamera csak engem vett.
Fogalmam sem volt, mit tegyek.
Csak a szövegre figyeljek... legyek nagyon természetes,,, vagy figyeljek a mozdulataimra is... kicsit játsszak rá a dologra...?
Aztán elkezdtem beszélni, és mint általános iskolában a versmondó versenyen, mire észleltem, hogy mennyi mindenre akartam figyelni, már túl voltam az egészen, és nem is emlékszem, hogy hogy csináltam.
Mindenesetre a lány megdicsért, ennek egy kicsit örültem, bár él bennem a gyanúper, hogy mindenkivel kedves, munkaköri leírás betartása végett :)
Kellőképpen remegett a lábam, a megfelelési kényszerem azt sem tudta, hová legyen izgalmában, s már őrülten reméltem, hogy elindulhatok haza (természetesen azután, hogy közölték, hogy őstehetség vagyok!), de itt még koránt sem volt vége a próbatételeknek.

A lány nem tett le rólam, hanem behívott egy improvizációs szituba.
Következő:
Házibuli, bemegyek a fürdőszobába, ahol a vőlegényem egy barátnőmmel éppen megcsal.
Lestem az ajtót, vajon ciki lenne-e kiszaladni, de a lány maga ajánlotta fel, hogy menjek ki...majd jöjjek be, kezdjem úgy a jelenetet.
Háhhááá.. persze.. inkább kimegyek, és hazajövök. Nem vagyok én se spontán, de kamera elé való, se..se..se... A fenébe.. bent hagytam a táskámat... hát mindenképpen vissza kell mennem!!
És már benne is voltam a jelenetben.
Furcsa volt, hogy nem tudtam gondolkodni, milyen szeretnék lenni.
Nyilván a játék miatt olyan lehettem, amilyen csak akartam, de mégsem tudtam kibújni a bőrömből.
Hiába kérte a lány, hogy boruljak ki, és rendezzek nagy jelenetet. Nem voltam rá képes. Sok ötlet és indulat jelent meg a szituációban, azt éreztem, történt valami, ami nem megjátszás, hanem átéltem a helyzetet, és amikor a lány kikapcsolta a kamerát, összenéztünk, és nagyot sóhajtva jöttünk ki a felvett szerepeinkből. Kemény csata volt.

Sajnos újra kellett csinálni, mert a lány szerette volna kihozni belőlem a katarzist, egy nagy kiborulást. Bejött egy pasi is, és akkor már végképp lámpalázam volt. Egyrészt ugyanazt eljátszani úgy, hogy tudom, valamit nem csináltam jól, ráadásul már hárman néznek (igen, a kamera is beleszámít :)). Nem is sikerült annyira jól, mint az első megoldás alkalmával.

Végül azért kedveseket mondott a lány, és azt mondta, hogy ha szükség lesz rám, akkor a forgatás előtt egy héttel fognak szólni.

Erős fejfájással szálltam be a liftbe, és amikor megpillantottam a tükörképemet, hatalmas vigyor terült szét a képemen :D
MEGCSINÁLTAM! Egyedül, a saját erőmből, nem futamodtam meg, nem pánikoltam be (jóó, egy kicsit, de annyi kell :)), és egy pillanatig azt az érzést is átélhettem, milyen, amikor felfedezik az embert (jó.. addig a pillanatig, amíg nem szólalok meg :D).

A lánytól is ezzel búcsúztam, és nagyon őszintén mondtam, hogy köszönöm a lehetőséget, mert hatalmas élmény volt!
Jó, hogy nem tudtam előre, mi vár rám, hiszen krónikusan kiújuló kishitűségemből kifolyólag meg sem próbáltam volna a dolgot.
Most pedig gazdagabb vagyok egy élménnyel, és az erővel, hogy olyan dolgokban is képes vagyok helytállni, amit azelőtt nem hittem el magamról :)

Szóval csak ajánlani tudom Nektek, próbáljatok ki olyan dolgokat is, amik a komfortzónán kívül esnek, baj nem érhet Benneteket, csak gyarapodtok az élmény által.

Szabadság, szeretem :)