Csend - C-mollban

Úgy szeretnék írni.
Igazi, gyöngyöző szavakat lélek-mély színekről, gurgulázó nevetésről, szívszaggató zokogásról, életről, gyászról, halálról, újrakezdésről, szerelemről, hullócsillagokról, borokról és csodákról.
Feltenni a jó kérdést, ami mélyre hatol elmém rejtett zugaiba és szofisztikáltan csalogatja elő a megfelelő válaszokat, majd hagyni az ujjaimnak, hogy meginduljanak a klaviatúrán, és buja táncot járva papírra vessék azokat.

Helyette itt ülök a Rózsaszín Párducos pizsamámban, Anathema-t hallgatok, és farkasszemet nézek a rám ereszkedett csenddel.
Bámuljuk egymást, hosszan, ridegen.
Végül eggyé válunk.
Már magam vagyok a csend.
Lágyan elomló lusta ösztön...

Túl sok a gondolat és az érzés, honnan is kezdhetném?
Hogy jó egyedül, néha mégis olyan magányos a szótlanság? Hogy mókás esténként a lámpafény társaságában hangosan verset olvasni, magam mögött hagyva minden gátlást - mégis azt képzelem időnként, hogy ott ül valaki a kanapén, aki szerelmes mosollyal az arcán hallgat engem, és azt érzi, én kellek neki, az én hangomra vágyik minden este a álomba merülés előtt.

Írjak hát erről? De hiszen ezt a vágyakozást mindenki ismeri... Legyen bár kapcsolatban vagy egyedül.

Kristálytisztán állnak a történetek a fejemben, csak le kellene írni őket, de nem megy.
A csend rám szabott béklyói alól bénultan pislogok kifelé.
Belül létezem.
Hagyom.
...Akkor talán nem is bénító.
Mindinkább ajándék!
Köszönöm.