Lánykérés egy bögre tej és egy karéj lekváros kalács mellett

Hajnali fél 2 van, és sehogy sem akar megtalálni az álom.
Nem nyomaszt egy konkrét gondolat, egyszerűen kavargok.

Megbontottam egy üveg bort, blugy-blugy-blugy... keserédes szólam. A háttérben Pink énekel.
Hogy van az, hogy minden érzésünkkel kapcsolatosan létezik már egy dal a világban? Legyen az mégoly fájó vagy felemelő, biztos, hogy valaki már megfogalmazta.
Nincs új gondolat a nap alatt...

Éppen 4 hónapja, hogy egyedül vagyok.
Nőnapon (ami nekem már csak felNő-nap marad...) hagytam magam mögött az addigi valóságomat. Szerelmet, házasságot, álmokat, vélt-biztonságot, rutint, otthont, megszokást.
Azt hittem korábban, hogy a felnövés az egy nagyjából körülhatárolható folyamat, lépdelek benne, történik, de nem húzható éles határ a nemfelnövés és a felnövés közé.

Feleség lettem, és azt hittem, az már kiteljesedés. Valahogy mégsem történt meg...

Azonban amióta egyedül vagyok, tapinthatóan felNőttem, Nővé értem. Na nem azt mondom, hogy ez most már egy kész állapot (úristen, dehogyis!), de hogy a határon átpöccintődtem, az tuti. Innen tudom, hogy nagyon határozottan meghúzható ez a vonal.
Sosem gondoltam, hogy így fogom megtapasztalni. Ennyire élőn, húsba vágóan valóságosan. Finomabbnak képzeltem.
Egy barátnőm mondta erre, hogy valószínűleg az Égiek úgy találták, hogy finom terelgetésből nem érteném a lényeget, ezért kellett ezt így. Ám legyen, végül is túléltem :)
Ami nem öl meg, az erősebbé tesz, így mondják?
Jól mondják.

Nagyon furcsa élmény, hogy egy pontosan meghatározható napig bizonyos érzések, gondolatok irányítottak az életemben.
Nemrég még az vezérelt, hogy hamarosan jó családanya lehessek, hogy minél jobb feleséggé váljak, hogy dúlaságomban kiteljesedjek, otthont biztosítsak: nekünk.
Aztán egyszerre értelmetlenné váltak ezek a gondolatmenetek.
Baromi messzire kerültem az anyaság gondolatától, éppen az foglalkoztat, hogyan történik feleségből egyedülállóvá érni, lelkileg és jogilag egyaránt. A dúlaságom is egy kicsit háttérbe szorult, és az otthon is "csak" a saját örömömre szépül.

Figyelem magam.
Egyre szerethetőbbnek találom a létet. A létemet.
Egyelőre sok dolog ismeretlen. Az mindenképpen, hogy csak én határozom meg a világomat.
Ez azonban nem egy rossz ismeretlen. Sőt! Fantasztikus élmény felismerni, hogy jééé, nekem szép a világom! Sőt! Szerethető! Számomra szerethető...
Hogy süthetek MAGAMNAK túrós rétest az éjszaka közepén, ha ahhoz támad kedvem. Hogy nem kell különlegesen romantikus alkalomra várni, hogy virág kerüljön az asztalomra, bármikor meglephetem magam vele. Hogy fagyaszthatok magamnak gyümölcsöt télire, hogy akkor is kedvemet lelhessem az ízekben. Bánhatok magammal szépen, kedvesen, bőségesen a magam kedvére, nem azért, hogy másnak tessek, hanem mert nekem így jó... Én, én, én... Soha nem volt még ennyire koncentráltan jelen.

Aztán ma este, amikor a kakaós kalácsot gondosan megkentem vajjal, és szép kiskanállal szamócalekvárt egyengettem a tetején, szívesen megöleltem volna magam.
A tündérkés bögrémbe igazi, házi tejet töltöttem, akkor már kedvem lett volna megcsókolni magam :)
Az jutott eszembe, milyen szépen bánok mostanában magammal. Gondoskodom magamról. Nem csak a létfenntartás szintjén, hanem úgy, igaziból, ahogy másról is gondoskodnék. Ízekkel, illatokkal, érzésekkel.
Meg is állapítottam, hogy jó velem élni :) Nekem.

És itt ért a végzetes felismerés.
Hogy milyen szerencsés is vagyok. Mert én mindig itt fogok élni saját magammal :) És hogy igen, úgy akarok élni, hogy nekem mindig jó legyen magammal. Egyrészt akkor senkinek a szeretetétől nem fogok függni, hanem ha valaki szeretni fog, az bizony csak hab lesz a csodaszép eper-tortámon :), másrészt ki tudja, lesz-e valaki, aki egész életen át akar/tud szeretni... lesz hát! én!!
Életre szóló hűséget fogadtam ma. Magamnak.
Boldogító volt az IGEN, amit a létemre, lényemre feleltem.
Biztos, szerető társa leltem, aki mindvégig itt volt az orrom előtt (vagyishát pont az orromra nőve... az orrom tövére :))
Boldog vagyok :)
Nem mondom, hogy nem félek semmitől, mert ez nem igaz, de jó úgy egyedül lenni, hogy közben nem vagyok magányos (ahogy Kowalsky is mondja).

Nahát! most, hogy így végiggondoltam a belül zajló történéseket, nem is csodálom, hogy nem tudtam elaludni. Jobb, hogy megfogalmaztam. Így már puha, békés, tiszta a kép. 

Hát akkor most fogom magam, és elhálom az első hivatalos nászéjszakát a gyönyörű párnáim között, szigorúan az ágy legközepén alva :)) 

Kívánom Nektek is, hogy találjátok meg a legigazibb társatokat, aki ott van Veletek mindig... akkor is, amikor nagyon jó, és akkor is, amikor nagyon nehéz. 

Felszabadító a találkozás. 

Aztán hogy ezek után az Élet megajándékoz-e újra a szerelemmel? Ki tudja. 

De az már tényleg legyen csak hab a tortán :)