Autóba ülni eső után, még mielőtt a nap felszárítaná a cseppeket az ablakokról... mondhatni esztétikai öngól. Himlősnek tűnnek az arcok!
Autóba ülni úgy, hogy azt hiszik, az egy zárt rendszer (inercia!).. mondhatnánk: bagatell hülyeség, senki nem gondol ilyet... Tévedés!
Mi van azokkal a delikvensekkel, akik békésen ülnek a kormány mögött és a pirosnál gátlástalanul üzembe helyezik a mutató ujjukat (fikakikapókampó!), és jólesően beletúrnak az orrukba?!
És nem csak csupán beletúrnak... elmerülnek benne! Látszólag csak a felső ujjpercükig, érzésben azonban egész lényüket átjárja a kotorászás öröme... Semmibe révedő tekintetek... Gépiesen várnak a zöldre.
Megvan a zsákmány. Apró, száraz, töpörödött kis semmiség... De mi legyen a sorsa?! - merül fel a kérdés, valahol mélyen, tudat alatt... a tekintetek még mindig a végtelenbe fókuszálnak.
És jön az ősi ösztön... valahonnan még az óvodából.
A mutatóujj elegánsan átsiklik a szájba, egy kis rásegítés nyelvvel, és megvan az elkövetkező 5 percre való elfoglaltság: Egyik fogra felkenni, onnan leszedni, megforgatni, megrágcsálni metszőfoggal, elken, maszatol...
Közben sárgára vált a lámpa, a figyelem újra összpontosul, a lábak működni kezdenek a pedálokon, s az addig odaképzelt, átláthatatlan burok PUKK! - odalesz.
Már lehet mutogatni, anyázni a mellettük álló autósnak.
Lehet, simán.
Csak nem szabad elfelejteni előtte bemutatni a bányászengedélyt.
Nem a középső ujjat, ugye?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése